Inbox

Amikor tavaly nyáron egy balatoni írótáborban elolvastam Soltész Béla egyik novelláját, akkor kis híján elejtettem a söröskorsót. Egyfelől a röhögéstől, másfelől a döbbenettől. Merthogy kicsordult a könnyem, úgy nevettem. És közben meg voltam döbbenve, hogyan tudok ilyen jóízűen mulatni a világ elmúlásán. Merthogy Soltész valóban a sűrítés művésze, tárcányi betűben meg tudja írni a teljes pusztulást (legyen az egy apró nemzethalál vagy akár egy személyes apokalipszis), de úgy, hogy visítva-sírva nyerítesz, ha elolvasod. Örkényi mutatvány. Én tavaly nyár óta várom ezt a novelláskönyvet. Egyfelől, mert a karótnyelt magyar irodalomnak (tisztelet a kivételnek) olyan szüksége van a fejlett humorérzékkel bíró fiatal írókra, mint hónapos aszály után földnek az esőre. Másfelől pedig (ha szerkesztői szimatom nem csal), Soltész Béla a következő évtizedek egyik meghatározó magyar prózistája lesz. Legyen igazam.
(Cserna-Szabó András)